Tévhiedelmeim sorra dőlnek

meg. Tegnap még azt írtam, hogy nem érdekel más bánata, mert éppen elég az enyém, ne várjon senki tőlem együttérzést, de sajnos ez nem így van. Ma máris bebizonyosodott egy féllábú galambbal való találkozásomnál, hogy de nagyon is együttérző vagyok. Kimentem az utcára, szokásos napi körutamat megtenni, amikor rámutattam partneremnek egy csoda szép galambra, ráadásul épp a lábára mutattam, hogy milyen szép kis rózsaszínű lábacskája van. Igen, mondta ő is, tényleg szép galambocska! A galamb ebben a pillanatban elkezdett egy lábon ugrálni, biztosan megsérült a másik lába, vagy elvesztette a nagyvárosi kavarodásban. Lehet, hogy éppen szállt le a buszról, ami nem egyszerű, se a felszállás, sem a leszállás. A lényeg, hogy mikor látott minket közeledni, riadtan felszállt és egy kicsit arrébb repült. Akkor látta, hogy épp arra megyünk és tovább ugrált egy lábon. Erre azt mondtam a páromnak, hogy inkább menjünk át a járda túloldalára, ne kínozzuk még mi is szegényt a járásban. Nem felejtettem el egyhamar ezt az élményt, egész nap csak aggódtam miatta, mi lesz vele. Törődőm minden élőlénnyel, emberrel is, állattal is egyaránt, nagyon is érdekel a sorsuk.

Most egy újabb bizonyíték arra, hogy nem szabad azt mondani, hogy soha, mert mindig van lehetőség és soha semmihez sem elég késő, nem késtünk még le semmiről. Nincs olyan , hogy lehetetlen. Például ma visszakaptam a hatóságtól az eredeti nevem, annak ellenére, hogy azt tanácsolták nekem, ne tegyem, mert öt éven belül lehetetlen kétszer egymás után nevet változtatni. Jó, mondtam, de én azért megpróbálom, hátha mégis, legfeljebb kidobtam 10ezer ft.-ot, de legalább megpróbáltam. Az anyakönyvi hivatalnál is figyelmeztettek erre az eshetőségre és megkérdezték, hogy mi lesz , ha mégsem kapok engedélyt. Azt válaszoltam, hogy azt is elfogadom.

Ez az a másik téma az elfogadásról amiről ma még akartam írni. Tegnap a bejegyzésemben kihagytam egy variációt a szeretetre, az interakciós viszonyomra más emberekkel, mégpedig azt, hogy ha nem szeret valaki, (Nem gyűlöl, hanem csak egyszerűen nem szeret), azt hogyan szoktam lereagálni. Hát egyszerűen ugyanúgy, hogy én sem szeretem az illetőt, akiről én tudom, hogy nem szeret.

Visszatérve az elfogadáshoz, itt van a halál, ha elfogadjuk, ha nem, ő létezik és mindenkihez eljön egyszer. Most november 1. -én erről szoktunk megemlékezni, meg azokról a szeretteinkről, akik már eltávoztak innen, ebből a dimenzióból, amelyben mi élünk. Szándékosan nem azt mondom, hogy meghaltak, hanem csak azt, hogy eltávoztak. A lelkük kiszállt a testükből és eltávoztak, mert ez az igazság. Valahol, egy másik dimenzióban tovább élnek.

A halált is el tudom fogadni, ha el kell menni, hát el kell menni, de ez nem jelenti azt, hogy meg akarok halni. Élni szeretnék, ez a kívánságom, ha lehet örökké. A partneremnek ugyanezeket, ugyanígy elmondtam és nevetett egyet. Erre megkérdeztem tőle, te nem szeretnél örökké élni, inkább választanád a halált? Erre azt mondta, ne hülyéskedjek, ha lenne választási lehetőség, ő soha nem választaná a halált, ő is inkább élne tovább.

Most ebből kiindulva, meg az ami történt az ismételt váratlan névváltoztatásommal, arra a következtetésre jutottam, istennel való párbeszédem folytán, hogy megtaláltuk a helyes hozzáállást az élet-halál kérdéséhez. Tudnunk kell elfogadni az igent is meg a nemet is, fel kell készülnünk mindkét lehetőségre, mert a kettő közül az egyik mindenképp bekövetkezik. Vagy élni fogunk vagy halni, de el kell tudnunk fogadni mindkettőt, azt hogy meghalunk és az az lesz, hogy a pokolban végezzük és élni fogunk tovább, és az akkor lesz, amikor a Mennybe jutunk. Ez a különbség a halál meg az élet között. Mindenképp elhagyjuk ezt a formánkat és átalakulunk, de attól függően, hogy merre távozik a lelkünk. Ha a pokolba, akkor egy olyan testet kapunk, amely ellenáll a tűznek, hogy ne égjünk el teljesen, viszont folyton érezzük a lángok nyelvének forró nyaldosását és ha a Mennybe jutunk, akkor nyilván valami könnyed, fénynek ellenálló, légies, egyszerű, szép kis alakot veszünk fel, akár az angyalok és élünk boldogan, amíg újból le nem taszíttatunk, ha netalán közben ott, fent a Mennyben is valamilyen rossz fát tennénk a tűzre.

Úgy hogy csak rajtunk múlik, azon hogyan viselkedünk egymással, mennyire tartjuk be az isteni parancsolatokat.

Még mindig bűnös vagyok, mert még mindig elkészítem a rántott csirkét és meg is eszem. Azt a csirkét pedig meggyilkolta valaki. Amíg arra várunk, hogy mások kezdjék el a változást, addig csak tovább húzzuk-nyúzzuk a saját agóniánkat és annál később kapunk esélyt az újra kezdésre, hogy ez a bolygó a paradicsomi állapotokat elérje, a mostani pokoli lét helyett.

A döntés lehetősége mindig ott van a kezünkben, mindig választhatunk: lopunk vagy sem, megcsaljuk férjünket/feleségünket vagy sem, ölünk csirkét, tehenet, disznót, embert vagy sem. Tiszteljük szüleinket vagy sem, szeretjük felebarátunkat vagy sem….és még sorolhatnánk a végtelenségig.