Mélységesen lehangol

mi tölti ki a mindennapi emberek mindennapjait. Egész életükben készülnek a halálra. Minek is születünk meg, ha semmi más célunk nincs mint meghalni?

Szembetűnő az a gyorsaság és szorgalom, amellyel megtalálta a szülő a sírkövet, még a nevemet is rávésette, ez sokkal előbb történt mint a normális és egészséges életre való felkészítésem és elindításom. Nem élünk csak halunk? Lehet, hogy összetévesztettek engem valakivel, mert én nem vagyok az ilyen szülőnek a lánya. Nem, én árva voltam mindig, úgy találtak az árok szélén. Inkább vállalom az árvaságot, mint méltatlan családba kerülni, ahol csak addig vagyok jó, amíg az érdekeket mozdít előre, aztán mehetek amerre látok. Szerencsémre voltak szerető nagyszüleim, akik szeretettel fogadtak és szülök helyett szüleim voltak. Szeretetben sosem szenvedtem hiányt még akkor sem, ha nem azok a személyek adták meg nekem a törődést akiktől elvárható lett volna. Megkaptam a szeretetet és kész!

Nem érdekel, ha válaszol a katolikus plébánia vagy sem arra a felvetésemre, hogy reformátusról áttérnék a katolikusra. Csak azért, hogy halálom esetén ne református, hanem katolikus szertartás szerint legyek eltemetve a föld alá, az nekem nem ér semmit. Egy halottnak már teljesen mindegy, hogy katolikus volt, vagy buddhista, hogy gazdag volt vagy szegény, hogy boldog sikeres volt, vagy csak egész életében egy nyomorult! A nevem változtatásaival is ugyanez a helyzet, a házassággal úgyszintén, mert ezek csak mind adminisztrációs adatok, amelyek semmit sem tudnak változtatni semmin, főleg egy halottat sem képesek feltámasztani. Ha erre nem képesek, akkor inkább hanyagolom őket, fölösleges dolgokba én soha többé nem fektetek energiát. Kívánom azoknak akik nekem ezeket , a fent említett gyors temetkezést szánták, mint Tutenhamonnnak, a fiatal fáraónak, hogy akkor legyen részük nekik benne, engem meg felejtsenek el, örökre! Végeztem!

Aki elment, az elment, neki már minden mindegy.