A világ legszerencsétlenebbje vagyok

Sokáig nem akartam észre venni, hogy minden rossz szinte mindig mindenhol csak engem talál meg. Azt sem, hogy akik a leginkább kellene , hogy támogassanak, ők a legnagyobb szabó-tőrjeim. Sokáig nem panaszkodtam, hanem éppen ezért pozitív maradtam és mindennek , még a sok rossznak is a csak a jó oldalát láttam. De ha túl sokáig dolgozunk valamin és még sem j9nnekaz eredmények, ha továbbra is csak a sorscsapások érnek, akkor el kell gondolkozni azon, hogy mi értelme mindennek. Mi értelme küzdeni, dolgozni, ha semmit sem érsz senki szemében, ha észre sem vesznek, hogy létezel? Én vagyok a világon a leghosszabb ideig mellőzött személy minden tekintetben: a kisemmizett, a haszontalan, az otthondöglő, aki jobb, ha a világra sem jön. Mindez arra kellene, hogy sarkalljon , hogy mindent teljesen másképp csináljak, jobban csináljak, fejlődjek, tanuljak és még keményebben dolgozzak, kérjek segítséget, ha kell. Ha még ez sem sikerül, akkor talán legjobb, ha végzek magammal, nem igaz? Nem mondom, hogy már átmentem hasonló állapoton, mert az egész életem erről szólt, arról, hogy sosem a megfelelő helyen, a megfelelő emberektől körülvéve kell élnem és küzdenem. Sosem elismerve, sosem megdicsérve, se nem szeretve. Nincs az az erős karakán ember, akinek ne fordulna meg a fejében a végzet, mint befejezés és megpihenés. Persze nekem is voltak ilyen gondolataim, de végül nem engedtem nekik., mert biztosan tudtam, hogy ilyen balsors nincs, sem ilyen végzet, amibe csak úgy bele lehetne törődni, sem egy személy számára, sem egy egész nemzet számára. Ez egész egyszerűen lehetetlen, hogy valaki vagy valakik csak arra lennének teremtve, hogy mindig csak szenvedjenek, mindig csak vesztésre legyenek ítélve, aztán szépen, csendben meghaljanak, mintha csak nem is léteztek volna. Valaminek még lennie kell Isten tarsolyában számunkra. Ezek után most jönnie kell valami jó sorsnak is. Ha most pihenőt is tartok és tartunk egyelőre, és úgy tűnik fel is adjuk a küzdelmet, azért a hitet még ne adjuk fel, hogy ez az egész nem végződhet így, még lennie kell valaminek, ami ránk vár. A hitet sosem adhatjuk fel. Én sem adom fel, pedig én vagyok a világon a legszerencsétlenebb ember. Ti se adjátok fel, még akkor sem, ha már akkorák a nehézségeitek, hogy beleroppantok és nem is látjátok az alagút végén a fényt pislákolni. Ne adjátok még fel! Kitartás!