Láthatatlan de létező

személy vagyok, ezt elmondhatom magamról. Mi lenne, ha már ennyit erőlködtem a fizikai világban, akkor ez végre láthatóvá is válna? Hogy nem a semmire ment el az egész életem.

Nagyon régen csak a hibáimat látták és kritizáltak minden megmozdulásomért. Ezért egy idő után úgy éreztem, hogy bennem a hiba, így elkezdtem befelé fordulni és eltűnni szem elől. Nem szerettem, ha szemmel tartanak és nem azért mert valami rosszat tervezgettem, hanem mert folyton úgy éreztem én nem vagyok jó semmiben. Ezért szép lassan láthatatlanná váltam, hogy ne legyen annyi fölösleges konfliktusom. Jó volt, jót pihentem, de most már elég, meguntam. Vagyok amilyen vagyok de én is itt vagyok és nyomot hagyok.

Rájöttem, hogy nem hibás vagyok, hanem csak más, nem a megszokott. De én nem is szeretem a szokásokat sem a hasonlókat, én nem vagyok olyan mint bárki más.

Nem baj az, ha nem vagyunk egyformák és hasonlóak, mindenki legyen csak önmaga! Nem szégyellni kell a másságunkat, hanem megmutatni és élni vele, mert nem véletlen hogy így alakult és hogy mi is itt vagyunk. Ez csak természetes. Légy az aki vagy és ne akarj annak látszani, amit elvárnak tőled: a társadalom, a családod, a szüleid, a testvéreid, a szomszédod, a főnököd, ha van, az iskola, a munkahely, stb. Légy az aki vagy addig ameddig nem bántasz vele másokat!

Eddig láthatatlan akartam lenni, mostantól ez változni fog. Semmi értelme a létezésnek, ha észre sem vesznek. Az érdekes az, hogy valahogy engem nem is lehet nem észrevenni, valami van bennem, ami feltűnő bárhogy takargatom és rejtegetem.