Miért

gondolom, hogy jogom van élni? Mikor semmire sem vagyok képes. Aki soha nem tudott eljutni addig a pontig, hogy a saját életét irányíthassa és azért felelősséget vállaljon, mit lehet egy olyantól elvárni? Egy stúdióban a napokban az hangzott el a devizahitelesekkel kapcsolatban és még jókat is nevettek közben, hogy így a Kúria, meg Úgy a Kúria (akinek egyébként nem tudni mi köze az egészhez) és hát a hitelfelvevők egyéni felelőssége is volt az egész. Az a helyzet, hogy ez a mondat ebben az esetben nem igazán állja meg a helyét, mert egy: minden felelősséget rájuk hárított az állam, a bank és a közjegyzők is összefogva úgy, anélkül, hogy a szorult helyzetben lévő hitelfelvevők nem is tudták mekkora felelősséget kénytelenek felvállalni. Ha tudták volna, fel sem vették volna azt a hitelt, de fogalmuk sem volt mivel van dolguk. Kettő: Csak az vállalhat bármiért, bármilyen felelősséget, akinek jogai is vannak, de ebben az országban mióta itt élek még nem tapasztaltam, hogy a magyaroknak bármilyen jogaik lennének, emberhez méltó jogaik. Sem az egészséghez, sem a tisztességes nyugdíjhoz, sem a normális bérekhez, sem a szabad élethez, ami más, nyugatabbra lévő országok népeit viszont megilletnek. Milyen felelősségről beszélünk? Egyértelmű, hogy az állam meg a bankok felelőssége volt az a csapda, amibe belecsalogatta a gyanútlan és jogi védelem nélküli civil lakosságot, ebbe az óriási devizahitel átverésbe. Én már nem fogok semmit sem meghirdetni, mert soha nem tettem ilyent és nem is tudom hogyan kell. Nekem nincsenek meg azok a képességeim, amik ehhez szükségesek, sem az eszközeim. Egyértelmű, hogy nincs miért bízzak magamban, mert nincs mire. Segítség nélkül nem megyek semmire.