Semmit sem csinálok
elég régóta. De hogyan lehet a semmit csinálni, ha egyszer az egy semmi? Öcsém halála óta mintha nem csinálnék semmit, vagyis nincs bejelentett állásom, meg semmi megszokott munkaköröm. Ilyenkor bánom, hogy nem lettem állatorvos, vagy fodrász, mert ez a kettő nagyon közel áll még hozzám. De idegenvezető még lehetek.
Na komolyra fordítva a szót, egyfelől nem csináltam semmit, talán, de másfelől azt érzékelem, hogy de mégis, csak valami mást, nem valami szokványosat.
Ma voltam egy szuper kórházban, nem egy újban, hanem egy elég régiben és nevezetesben, a Honvéd kórházban. Alig hihető, de még talpon van, él és működik!
Úgy adódott, hogy szóba elegyedtem egy hölggyel, akinek fontos volt a kora. 81 éves és szeretne még legalább egy évet élni, mert a családjában így meg úgy, átlagot számítva, a testvérek is kb. ennyit éltek és tőlem kérdezte meg , hogy szerintem megéri a következő évet? Nagyon furcsa kérdés, meglepett. Beleképzeltem magam a helyébe és furcsa volt arra gondolni, hogy az élet korlátos és talán már csak egy évem van hátra. Azt válaszoltam neki, amit én is éreznék, még akkor is, ha én lennék most 81 éves. Igen, miért ne? Talán még sokkal tovább is! De mondanom kell ennél durvábbat is, sosincs vége az életnek, az élet végtelen. Ki merte végessé tenni az életünket? Valami nagyon nem kerek!
Én a magam szemszögéből csak annyit tudok mondani, hogy vagy elvesztettem az időérzékemet, vagy tényleg megállt az idő! Én mindig mindenben más voltam a többi gyerektől, aztán később a többi felnőttől. Az időérzékemet akkor veszítettem el, amikor devizahiteles lettem, vagyis adósrabszolga és az elkezdte lassan megölni az egómat, a büszkeségemet. Megtörtem lelkileg, mert nem tudtam az lenni, aki vagyok igazán. Épp az ellenkezője vagyok, nem egy rabszolga, hanem az élet ura. Én uralkodó típus vagyok, semmiképp nem egy szolgalélek! Soha nem tudtak volna egy több évtizedes adósságnál nekem rosszabbat kitalálni. Lassan megölték az önbecsülésem, kiirtották az identitásom vele, és elvesztettem az időérzékemet is, mert valahogy nem jött össze olyan munkafolyamat, hogy állandóan ,megszokott módon bejárhattam volna valahová dolgozni. Így soha nem siettem sehová, csak lassan, ráérősen teltek a napjaim, de nekem úgy tűnt mindig minden, mintha csak tegnap lett volna. Egybemosódtak, egybefolytak a napok. Már nem számított a karrier, sem az idő múlása, beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Ha együtt jártam volna sorstársaimmal mindennap ugyanazt ismételve nap mint nap, talán én is velük együtt idősödtem volna. De én egyszerűen nem számoltam a napokat, a hónapokat sem az éveket, csak lebegtem a végtelen idő tengerén. A 81 éves hölgyön sem volt látható a kora, az arca nagyon szép és feszes volt, el tudnám magam képzelni hasonlóképpen majd ha annyi éves leszek, ha egyáltalán megérem.
Végkövetkeztetés: nem szabad rettegni, hanem csak élvezni a jelent meg a jövőt, mert nem a vég, hanem valami végtelennek a kezdete következik. Nem meghalunk, csak átalakulunk.
Istent nem látjuk, Ő mégsem semmi. Attól, hogy nem látható, attól még létezik. Nem halunk meg csak láthatatlanokká válunk, mint Isten. Izgalmas móka lesz, már látom előre.
