Bebizonyosodott

hogy isten legnagyobb tévedése volt, amikor engem megalkotott és a földre leküldött. Összegzem az elmúlt, 2020-as évtől kezdődő covidos időszakot. Kb. 4 éve gyűjtöm a visszajelzéseket és megismétlődik gyerekkorom pár emléke, mert felidézik sokan, hogy mit éreztettek velem, különösen apám: hát nagy hibám, hogy lány vagyok, ez végzetes. Semmire nem vagyok jó, semmit sem csinálok elég jól, bármibe is fogok bele, képtelen vagyok végigcsinálni. Nekem kötelességem idegen nyelvet tanulni, de jaj, biztos nem megy valami jól az sem. Én biztos annyira érzékeny vagyok, hogy mindent el fogok szúrni a megfelelő pillanatban, mert a lányok már csak ilyenek, semmire sem jók. Folytathatnám még a felsorolást, de elég lesz ennyi is, Volt pár jó kemény évem, amikor tényleg semmi örömöm nem volt az életben, feketén, vagyis sötéten láttam mindent, azt hiszem depressziós is voltam. Mindent csak a negatív oldaláról láttam, mindig mindenről bizonyítanom kellett, semmi nem volt elég jó, a jegyeim sem. Én nem voltam jó, egyáltalán, hogy léteztem. Éreztem sokszor, hogy jobb lett volna meg sem születni.

De aztán valahogy egyszer csak megszűnt ez az általános rossz közérzetem és rájöttem, hogy én egyáltalán nem vagyok ilyen. Ezek a rossz érzések nem tőlem származnak, hanem valakitől rám vetülnek. Az apámnak voltak ezek a saját érzései, amelyeket rám vetített és én átvettem őket, olyan volt mintha én éreztem volna ezeket. De én magammal kapcsolatban soha nem éreztem ilyesmit, hogy én ne lennék rendben pont úgy, ahogy vagyok. Vagyok, amilyen vagyok, nem tudok másmilyen lenni, de azt azért nehezen hiszem el, hogy semmire sem vagyok alkalmas. Aztán rájöttem, hogy apám érzi azt, hogy ő teljesen fölösleges és alkalmatlan bármire is az életben. Mivel ő irányított és ő állt fölöttem minden szempontból, eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam kijavítani és elmondani neki, mennyire tévedésben van. Azt hiszem, meg sem hallgatott volna. Nem lehet megbeszélni semmit egy olyan emberrel, aki szentül meg van bizonyosodva arról, hogy ő látja jól a dolgokat és csak neki lehet igaza. Én nem is próbáltam tévhiteiről lebeszélni, csak annyit tehettem, hogy minél távolabb kerülök tőle. Nem akartam, hogy az önbizalmamat aláássa. Ahányszor úgy kezdtem gondolkodni, mint ő és olyan negatív hozzáállást felvenni, mint ő a dolgaim soha nem sikerültek. Rájöttem, hogy az élethez önbizalom kell, anélkül nem működik semmi. Ha egy szülő nem ad gyerekének bizalmat, hogy a gyereknek ettől önbizalma legyen, akkor valahonnan máshonnan kell szeretethez és bizalomhoz jusson a gyermek. Nekem volt önbizalmam születésemtől fogva, így ki tudtam egyenlíteni a kezdeti hiányosságaimat. Idővel rájöttem mi a probléma és egyensúlyba kerültem önmagammal. Pont annyi önbizalmam lett, amennyire szükségem lett, úgy értem a bennem rejlő önbizalmat hagytam a gyakorlatban is előtörni és megnyilvánulni.

Nagyon rossz és elkeserítő érzés tud a hatalmába keríteni, amikor látod, hogy senkire nem támaszkodhatsz, senki nem bátorít, senki nem szeret. Olyankor valóban úgy érzed, véged van, nincs semmi értelme az életednek, semmilyen tevékenységednek, reggel a felkelésednek.

Az élet mégis megy tovább és senkit sem érdekel, hogy te is haladsz vele tovább, vagy lemaradtál, ottmaradtál valahol az útszélén és senki sem keres, senkinek nem hiányzol.

Éltem át ilyen nehéz pillanatokat, ilyen nehéz éveket igen. Ezt most csak azért mondom el, mert valahogy úgy hozta a sors, hogy gyerekkori dolgok megismétlődtek mostanában, 2020 után. Ismét találkoztam olyan személyekkel, akik olyan helytelen kijelentésekkel torpedóztak, mint például, hogy : nem azt kapjuk az élettől, amire vágyunk, hanem amit megérdemlünk, meg hogy ne önbizalmunk legyen, hanem istenben higyjünk inkább. Kicsit olyan volt mintha az apám elevenedett volna meg a személyében és visszatért volna kísérteni. Az életemet tönkretenni, megrontani. De valószínűleg az illetőnek fogalma sem volt arról, mi történt a gyerekkoromban és csak a véletlen műve ez a hasonlóság. Nem hibáztatom, élje az életét úgy, ahogy jónak látja, de az az én döntésem és elhatározásom, hogy követem őt ebben és úgy élem az életem, ahogy ő mondja, vagy a saját, jól bevált élettapasztalataim alapján folytatom és fejezem majd be az életem! Természetesen, hogy felnőtt, normális emberként jogom van úgy élni a saját életemet, ahogy nekem a legjobb és senkinek semmilyen beleszólást nem engedélyezni ebben. Nem avatkoztam bele senki életébe, így aztán nem engedem, hogy az enyémbe is bárki beleavatkozzon. Ez az első és legfontosabb SZABÁLY, amit mindig betartok, most is.

Nem szeretet az, amelyik elvárja, hogy mindent úgy tegyél, ahogy az neki megfelel. Ha nem felelsz meg neki, akkor az azt jelenti, hogy nem szeret, de senkinek nem kell megváltoznia azért, hogy szeressék. Mindenki maradjon önmaga, majd eljön az a személy is, aki úgy fogja szeretni, amilyen. Ezzel most lezárok egy nehéz, nagyon megterhelő, igazságtalan szakaszt az életemben. Egyetlenegy nagy vívmányom azért volt, megnyertem egy olyan pert, amire talán 3-5% esély van, talán még ismerem is rajtam kívül azt az egy, két, talán három embert, akinek még sikerült. Hit nélkül semmi sem sikerült volna, sem lábra állni, sem győzni egy eleve esélytelen harcban. Számomra az erős, megingathatatlan hit a siker kulcsa mindenhez.

Vénusz