Nem én voltam,

nem én rontottam el. Lehet hinni magunkban, de nem biztos, hogy jól hisszük azt amit tennünk kell és ahogy tennünk kell. Ezt bizonyítja O. V. bukása is. Ő mindig magabiztos volt , mindig tudta mit csinál, mindig másképp csinálta mint a többiek, aztán hová vezetett ez? Számára ez a makacs konokság, önfejűség a lejtőre vezetett. Mindannyian eltévedünk néha, de nem szégyen ezt belátni és bocsánatot kérni. Aki nem hajlandó belátó lenni, az továbbra is megy vakon ugyanazon a tévúton, amin addig haladt.

Képes vagyok a saját hibáimból, de a másokéból is tanulni, és jelentem a leckéimet megtanultam, elvégeztem és befejeztem. Más utakat választok és más feladatokat kapok, már nem folytatom azt amit eddig voltam kénytelen tenni. Dolgozni dolgoztam, de más értelemben vett munkát végeztem, magamon dolgoztam, hogy ebben a nagy káoszban ne vesszek el, amit világnak nevezünk. Nem vagyok az a fajta ember aki nem néz szembe a felelősségeivel és mindig másokra mutogat. Ha azt mondom, hogy valamiért nem én vagyok a felelős, ami történt velem, akkor az úgy is van. Ha valaki gyerek és úgy is kezelik, akkor megmarad gyereknek, akkor se veszik észre, hogy felnőtt, mikor már rég meghalt. Nem mindenki képes elfogadni, ha elveszíti a kontrollt a fölött aki addig nála sokkal kisebb volt és kiszolgáltatott volt. Nehéz egy hatalommal bíró egyénnek kiengedni a kezéből a kontrollt. De mindenki előbb utóbb felnő és igényli, hogy komolyan vegyék és önálló és független döntéseket hozhasson, és hogy aszerint élhessen. Ezt kellene megérteniük a mai szülőknek , nagyszülőknek , dédszülőknek , de még O. V.-ak is.

Már nem érdekel, hogy nem azt tehettem, amit szerettem volna egész eddigi életemben, hanem csak azt amit rám kényszerítettek. Nem dolgoztam eddig persze annyit és úgy, ahogy normális esetben történni szokott, hanem csak elszenvedtem az életet. Mert az elődeim is erre voltak ráerőszakolva , ezért én is ezt kaptam tőlük. De kaptam és kaptunk mindannyian az országban egy második esélyt a sorstól, hogy akkor kezdjük elölről, tiszta lappal.

Ha eddig szenvedtem, semmi gond, mostantól örömben leszek és élvezem az életet, mert ez jár nekem.

Megtanultam, hogy nem mindenki az, aminek állítja magát és nem mindenki tölti be a sors által ráruházott szerepét. Van, amikor a szülő nem szeretni van, hanem durva leckét feladni nekünk, felkészíteni egy kegyetlen, embertelen életre. Vagy legalábbis ők ebben nőttek fel és ebben a téveszmében élték le az életüket. De nem azért hozunk a világra új lelkeket, hogy megöljük őket a „gondoskodó szeretetünkkel”, se nem azért, hogy a jó helyett rosszat akarjunk nekik. Valóban ne attól féljünk, ami megöli a testet, hanem attól, ami a lelkünk elpusztítására pályázik. Ha ennyire pontosan tudja valaki, hogy létezik a lélek, és a test halála után a lélek tovább él, akkor miért támadja a lelkünket? Ha azt mondja, hogy a mennyország nem egy hely, hanem a lelkünkben épül, akkor miért rombolja azt, amit már nélküle is felépítettünk magunkban? Én visszaépítem a magam világát a saját lelkemben, ami le lett rombolva és soha többé nem engedek oda be senkit. Mindenki építse csak a saját mennyországát, mert nincs joga beleavatkozni a máséba! Pont!