Annyira buták vagyunk, mi

emberek! Egyszerű, de annál beszédesebb álmom volt ma hajnalban. Az érzések mutatták az utat, amit meg kell ismernem és bejárnom.

Röviden csak annyit láttam, hogy egy házban vagyok, egy nagy családi házban. Van ott minden és mindenki, teljes a család létszáma, nagymamák és nagypapák, testvérek, anyukák és apukák, sokan vagyunk , jól érezzük magunkat. Tényleg minden szép és jó, elmondható, megvan mindenünk, ami a boldogsághoz kell. Erre azt mondja nekem valaki a rokonságból, talán a nagynéni, mert ő annyira birtokló típus, meg irányításmániás, hogy: Jól nézz meg mindent, mert egy szép napon te fogod örökölni mindezt. Körülnéztem és elképzeltem azt a házat üresen, emberek nélkül, csak én egyedül. Egy lélek sincs benne, lélek nélkül. A helyszín is, ahol felépült az sem volt a kedvenc helyem és arra gondoltam, te édes jó Isten! Én ezt nem is akarom, nekem ez nem kell! Mit kezdjek vele? Engem a birtoklás nem boldogít.

Nincs joga senkinek elvenni a másét, mert az lopás, és nincs joga senkinek a másik ember halálát meggyorsítani, vagy életét elvenni egy ilyen alkotmányért, egy házért, mert az gyilkosság. Máris két parancsolat megszegve!

Tudom azt is, hogy sokan a családomból csak jót akartak nekem, egyházat akartak nekem, de nem tudták, hogy milyen az az egy ház, ami nekem való, ezért tönkretettek mindent és mindenkit a családból. Mert buták voltak, nagyon buták. Én nem azt a házat szeretem, amit ők, az én alkotmányom teljesen más, nem kell érte meghaljon senki, szabadon és ingyen van, ámen