Elmúló, maradandó vagy örök

Nem tudom melyik másik, ez a kérdéskör még mindig elég zavaros nekem. Az élet elmúló, az épületek maradandóak, Isten örök. Eközben meg minden keveredik is egymással.
Felteszek egy nagy kérdést, ami elalvás előtt merült fel bennem: HA AZ INFRASTRUKTÚRA A SÁTÁNÉ ÉS MÚLANDÓ, MINT A SZÉPSÉG MEG AZ IFJÚSÁG, AKKOR MIÉRT VAN AZ, HOGY SOK RÉGI ÉPÜLET, INFRASTRUKTÚRA MÉG ÁLL, DE AZ ÉLET AZ ELMÚLIK ÉS MI MEGHALUNK? Miért pont a lélek távozik innen, a földről és miért a halott dolgok, mint a pénz, az épületek, meg a tárgyak maradandóak? Annyira, hogy mostanra szinte mindenki ölni képes értük, háborúba menni és önmagát feláldozni?
Istenért, aki örök és a szeretetért pedig miért nem tesz senki, semmit?
miért az jut elsősorban eszébe mindenkinek az öröklétről, hogy az egy idő után unalmas? Csak olyannak juthat ez eszébe, akinek folyton jól mennek a dolgai, mindig elégedett és boldog. Még annak is , aki mindig vesztes az életben, boldogtalan és rosszul mennek a dolgai, nyilván ennek a két szélsőséges esetnek nem kell az öröklét, egyik azért mert unja a jólétet, a másik azért nem, mert már nem bírja a rosszlétet.
Én nem szeretnék együtt lenni az öröklétben egy olyannal, aki már unja a jólétet, mert én épp az ellenkezője vagyok, unom már a veszteségeket, a kudarcokat, meg a szomorúságot!

Éjjel álmodtam egy távoli rokonról és az ő arany gyűrűiről. A terve az volt, hogy engem azokkal lépre csal. Próbált rávenni arra velük, hogy megkapom azokat a ragyogó , csillogó ékszereket, ha visszavonom azt a vádat, hogy bárki is meg akart volna erőszakolni. Visszavontam volna, sőt soha nem is beszéltem volna róla, de ezzel épp az ellenkezőjét érte el nálam. Tartsa meg nyugodtan az aranyát, a túlvilágra úgy sem viheti magával, mert ő sem él örökké. Annak adja őket, akiknek csak akarja, nem igénylem a bűnös tárgyait. Átkozottak.