Névjegyem

én is leteszem, nyomot hagyok magam után, most nem rég jött nekem ez az indíttatásom. Furcsán történt, mert épp néztem egy focimeccset, amikor a riporter épp azt mondta az egyik éppen pályára lépő játékosról, miután mesterien továbbította a labdát, hogy:

„bizonyára úgy gondolta ő is leteszi a névjegyét, ha már ott van a pályán!’

Igen, ha már itt vagyok a pályán, amit életnek, meg világnak nevezünk , én is itt szeretném hagyni a nyomom. Megjegyzem, eddig még nem sokat tettem, mert még nem is igazán adtam bele anyait-apait, igaz nem anyait-apait akarok beleadni, hanem csak sajátomat, ami én vagyok, az pedig se nem anyai, se nem apai. Nem örököltem tőlük semmit, hála Istennek!

Már kezdem érteni ki mit várt el tőlem és miért beszélt rólam annyira lekicsinylően, mivelhogy nem az ő elvárásainak megfelelően cselekedtem, nem nőttem fel úgymond az ő elvárásaihoz. Ilyen volt apámmal is a viszonyom, neki soha semmi nem volt elég jó, amit csináltam, egyáltalán amilyen voltam, külsőleg és főleg belsőleg. Ő teljesen más gyereket akart volna magának. Dehát az élet nem egy kívánságműsor, most már ő is tudja, sajnos. Vagyunk, amilyenek vagyunk és vagyunk, akik vagyunk. Mindig úgy kell szeretnünk magunkat, amilyenek vagyunk, sose akarjunk másak lenni senki kedvéért. Ez az élet és ez a test kizárólag a miénk, csak mi felelünk érte senki más, tehát úgy kell élnünk vele, ahogy azt mi érezzük a legjobbnak.

Elérem amit akarok, az más kérdés, hogy hogyan. Megvannak a saját módszereim, a saját stílusom és a saját mondanivalóm. Én is mondom majd a magamét, nem a másét, mindenki csak saját nevében beszélhet, mert mint mondtam az életünket nem élheti más, éppúgy, ahogy mi sem lophatjuk el más életét csak azért, mert az jobban tetszik nekünk.